Mondottam ember, küzdj...
Mivel az ember gondolkodó lény, tevékenysége nem merül ki a léte és
faja fenntartásában. Életének értelmét, célját keresi,
szeretné megtalálni helyét a végtelenül hatalmas világegyetemben, a
Földön és az őt körülvevő kisebb közösségekben, a
munkahelyén, családjában és a baráti körében egyaránt. Ebből adódóan
gyakran igen bonyolult helyzetekben kell helytállnia,
amihez már nem elegendő az ősöktől örökölt ösztön. Győzelme, sikere
attól is függ, rendelkezik-e a helyzet megoldásához
szükséges tapasztalatokkal.
Minden eddigi társadalmi forma igyekezett szabályozott kereteket
adni annak, hogy az egyén hogyan gyakorolhatja jogait és
milyen módon érvényesítheti érdekeit, miként orvosolhatja az őt ért
sérelmeket. Az igazi nehézséget azonban azok az esetek
jelentik, amelyek nem kimondottan tartoznak a jog tárgykörébe. Vagyis,
hogy hol szabunk gátat a személyünket ért
megaláztatásnak, kihasználásnak akár a munkahelyünkön, tömegközlekedésben,
kereskedelemben, vagy a másik megoldást
választván kikerüljük a konfliktust és önmagunkat károsítjuk ilyen-
vagy olyan módon. Esetleg haragunkat, félelmeinket
láncreakcióként kivetítjük egy másik szerencsétlen embertársunkra,
mert ő talán velünk nem mer ujjat húzni. Látszatra
példamutató családok erről regényeket írhatnának.
A megoldás nehézségét érzékelteti az is, hogy például a magyar
ember viselkedési normáit legjobban meghatározó műben, a
Bibliában mindjárt két féle eljárásmóddal találjuk szembe magunkat.
Az egyik a "szemet szemért, fogat fogért, életet életért"
szemlélet, amelyik a sérelmek és károk maradéktalan megtorlását jelenti.
A másik szemlélet a "szeresd felebarátodat" illetve
"bocsáss meg az ellened vétkezőknek" szavakban jut kifejezésre. Most
akkor melyik a jó?
Ha az elsőnek a következményeit tekintjük, nem túl rózsás a kép.
Ki szeretne akárcsak szomszédként is egy tolerancia nélküli, bosszúálló,
erőszakos természetű ember mellett élni? Ő maga végül elszigetelődik és
a környezete teljes utálatát vívja ki, mint
egy igazi hárpia. De a második, kevésbé látványos megoldás is buktatókat
rejt. Ha ugyanis hagyjuk, hogy kihasználjanak,
manipuláljanak és az érzéseinket, érdekeinket folyamatosan semmibe
vegyék, ennek is mi fizetjük meg az árát. Először is a saját egyéniségünket
mi magunk fojtjuk el. Mi magunk zárjuk börtönbe a legértékesebbet, a legnagyobb
kincsünket amivel valaha is
rendelkeztünk: a saját természetes egyéniségünket, amitől egyediek,
pótolhatatlanok és megismételhetetlenek vagyunk. Az
eredmény mindenképpen a tönkremenés ilyen- vagy olyan formában. Micsoda
hallatlan pazarlás lenne hagyni, hogy élő, lüktető
színfoltok lassan elszürküljenek! Azonban soha senki nem vállalja fel
az egyén helyett, hogy megtanulja kivívni a neki járó
tiszteletet például a munkahelyén, vagy hogy emberi méltóságát szem
előtt tartva vizsgálják egy kórházban, rendelőben és így
tovább. Ez a feladat az egyénre hárul. Nem születtünk vesztesnek, szerencsétlennek,
de azzá válhatunk. Meg sikeressé is. A
sikereket azonban nem adják ingyen. Fárasztó küzdelem reklamálni, ha
többet számoltak a kasszánál, vagy ha mindíg a másik fél akarata a mérvadó
egy kapcsolatban.
És ez még nem minden. Bármelyik szélsőséges problémamegoldást
választjuk, az eredmény is szélsőséges lesz. Hogy ne így
történjen, különbséget kell tennünk helyzet és helyzet között. El kell
döntenünk, hogy az adott pillanatban a türelem kínálkozik-e a legjobb megoldásnak,
vagy a konfrontálódás. Nos ehhez kell a tapasztalat és az életbölcsesség,
amit nem hordozunk a
génjeinkben, csak megszerezni tudunk. Az egyensúly megteremtése bizony
nem egyszerű feladat. Néha kifejezetten nehéz. De
talán ez a módja annak, hogy ne váljunk kibírhatatlan fafejűvé, ugyanakkor
valóban legyen beleszólásunk a velünk kapcsolatos
döntésekbe. Be kell látnunk, hogy az akaratunk érvényesítése csak belső
vívódások és külső érdekegyeztetések útján
lehetséges. Szemléletes például szolgálnak erre a folyami halak. Mindíg
szemben úsznak az áramló vízzel, de csak annyira, hogy az életterük közelében
maradjanak. Ha a víz folyásánál gyorsabban úsznának, vesztükre eljutnának
a kis patakba, érbe, ahonnan a folyó ered. Ott sekély a víz és kevés a
táplálék. Ha viszont feladnák a harcot, elsodorná őket a folyó egészen
a sós tengerig és ott elpusztulnának.
Küzdenek tehát a halak is, csakúgy mint az emberek, mindegyik
a saját eszközeivel. Mert a gép forog, de csak az alkotó
pihen.
Gábor