Mitől válik egy kirándulás olyan emlékezetessé, hogy még hónapok múltán is rá-rágondolok? Hiszen mindegyik a tükör túloldalára vezet, ahol tótágast állnak a szabályok, ahol fojtott hangon súgják a fülembe egy-egy közös ismerősre utalva: – Vigyázz, ő hetero!... – és kevésbé fojtott hangon hívják fel a figyelmemet egy-egy szembejövő csinos legénykére, aki talán tudatában sincs saját szépségének...

Miért volt más a gödöllői? Kastély meg füvészkert: hiszen láttunk már ilyet – gondoltam az Örs vezér terén. Persze, az ilyesfajta elhamarkodott ítéletek miatt mindig restellkedik az ember; most például akkor, mikor a zeneiskola kerítésén átkukucskálva meglátja az eldugott szobrot, meghallgatja a történetét... Vagy mikor a kastély előcsarnokában – akárha az állatkert állatsimogatójában – függöny- meg tapétamintákat talál: kéretik azt tapogatni, ne a szobák falát...

Mégis, amire a legkevésbé számítottam: találkoztam a szeretettel. Tamásnak hívták, és az idegeneket vezette a kastélyban. Arra persze már csak hellyel-közzel emlékszem, hogy mit mondott: annál inkább arra, ahogyan mondta. Szeretettel. Világunkban – ahol a pénztáros pénzt tárolni, a rendőr rendet őrizni utál – olyan szívmelengető a kivételt látni.

Minden idegen városnak emberek adnak arcot. Egy fagylaltot áruló fiú Párizsban, egy pincér Prágában és egy idegenvezető Gödöllőn.

Jómagam